Pergetés vadvízen.

Megérkezett… Itt van… Végre… A várva várt eső. Hosszú hónapok ballagtak el számottevő csapadék nélkül, és ezt nem csak mi, nem csak a mezőgazdaság, hanem vizeink, és a bennük élő halaink is bizony megérezték. A pergetőhorgászoknak nem kell bemutatni, hogy a nyári, főleg a nyár közepi forróság kifejezetten dinnyeszezonnak mondható, ragadozó halaink nem túl aktívak, legalábbis amikor telibe süti a vizet a napocska. Éjszaka kicsit más a helyzet, de az egy másik történet.

Eljött a hétvége. Szombat reggel borongós, felhős, szomorkás időt mutatott az ablak amikor felhúztam a redőnyt. Nem akart mosoly jönni a számra, éjszakára pontyozást terveztem. A hét nagy része azzal telt hogy kitaláltam milyen cuccal, milyen csalival és etetőanyaggal fogok próbálkozni. Szóval viszonylag nagy csalódás ért amikor megpillantottam a szemerkélő esőt.. Na nem baj- gondoltam- egy kis eső nem árthat. Ahogy turkáltam a ládámban az estére való felkészülés közben, a kezembe akadt (szó szerint) egy rég elfeledett merülő wobblerem, már nem is emlékszem honnan van, de arra igen, hogy tavasszal szép csukákkal ajándékozott meg a zöld-fekete kis mitugrász.

Ahogy nézegettem (meg kiszedtem a horgot az ujjamból) egyre inkább elkapott az a jóleső érzés, amikor szezonban egész héten arra várok, várunk, hogy végre dobálgathassunk valami jó kis csatornán, vagy nagy folyón, mindegy csak vadvíz legyen… Ezért hát kukáztam az éjszakai pontyozós tervemet, és levettem a falról a pergető botomat. Fel is van szerelve, kapocs a helyén, rövid gyűrű, és zsinór ellenőrzés után, már készen is álltam. Már 10 óra… Indulni kéne. De valami hiányzik.
Ja hát persze, a partner.
Már tárcsáztam is Laci barátom számát, rengeteg közös horgászélményünk van, egyszer majd talán azokat is papírra vetem.
Szerencsére nem kellett sokat győzködni a kollégát, 11 kor már kocsiban ültünk, cuccok a csomagtartóban.
Na indulás. De hova? A nagy sietségben meg sem beszéltük mi az úticél. Folyó, vagy csatorna, tó? Közben elkezdett esni az eső, már nem csak szemerkélt… Esett. De úgy rendesen.
Na mindegy, most már menjünk, esőkabát persze nem volt nálunk, de jó idő van, meg úgy is eláll. Elárulom, nem állt el.
Uticélunk egy közeli csatorna, a Keleti Főcsatorna egyik mellékága. 15 perc kocsival, szóval nem kell messzire menni. A folyócskát körbe ölelő erdő szélén letettük az autót, és gyalog támadtuk a meghorgászandó területet.

Áll a víz, szinte alig folyik, jó kis buborékos eső tarkítja a tükröt, a sulyom már leúszott. Jól néz ez ki.
Kezdjük a híd túl oldalán, igaz nem sok beálló van, de hátha elég lesz. Három vagy négy helyen tudtunk megállni, sajnos nem sok sikerrel. Csend van.
Na majd a híd másik oldalán, lesétálunk az összefolyásig és majd meglátjuk… – gondoltuk.
A híd lábánál néhány dobásra megálltunk, hátha figyel minket a kövezés közt egy kis süllő. Felkattintottam egy kis piros twistert, na majd ez…
Körülbelül a negyedik dobásra egy koppintás érkezett a spiccem végére, na végre… Valami…
Rövid jövés-menés után már a kezemben ficánkolt a nap első hala, egy csuka…

Ahogy mondani szokták, nem az a nagy csúnya, de csuka.
Mehetünk tovább.
Sajnos a következő 1-2 óráról sajnos sok mindent nem tudok írni, mert amíg leértünk az összefolyásig, egy kapást sem sikerült kicsikarni. De cserébe alaposan átáztunk.
Na de ez itt már a Keleti…
Az összefolyást átívelő hídon álltunk meg és így viszonylag könnyen meg tudtuk horgászni, a szákolás kicsit trükkös lesz, igencsak le kell hasalni, hogy elérjük a vizet, na de mindegy majd megoldjuk…
Először vertikális csalikkal próbáltuk a hínárosabb részek lyukait megfaggatni de nem igazán jártunk sikerrel. Húztuk, vontuk, emeltük, piszkáltuk, de nem. Ez így nem.
Jöjjenek a gumik, gumihal, twister, mindenféle színben. De ezek sem vezettek sikerre.
Gondoltam húzok valami merészet, nemsokára úgyis indulás haza, az eső sem kegyelmezett nekünk. A halak se tűntek éhesnek, szóval nincs veszítenivaló.
Úgyhogy előhúztam a táskából egy Spinner Baitet. Ezt még úgyse próbáltam.

Felkattintottam aztán hajrá, megcéloztam a Keleti számomra elérhető legtávolabbi pontját, aztán majd lesz valahogy.
Első dobás, kicsit hagytam süllyedni, hogy vízközt tudjam vontatni, majd fokozatosan haladunk a fenék felé. Kb. 10 métert húztam mikor jobb oldalról egy hatalmas ütés, és egy fényes has villant meg, jobbról-alulról támadott. Süllő. De mekkora…
Húzta, recsegett a fék hűségesen, de azért a fonott zsinór, az fonott zsinór. Pár perc múlva már megláttuk a halat. Ez nem süllő.
Balin.
Nem is rossz, 50 cm körüli. Spinner Baittel balin… Mindenesetre érdekes.

A következő félóra-óra eseménytelenül telt, a távolban látszott néhány rablás, de nem jöttek közelebb, legalábbis nem tudtunk horogra csalni őket.
Aztán viszont megint bizonyított a Spinner Bait. Kicsit most mélyebben húztam, de nem fenéken. Határozott húzást éreztem a spiccen, bevágtam, és éreztem ez már jobb hal…
Igyekezett kirázni a horgot a szájából, ez egyértelműen érződött. Vonult jobbra-balra. Ez csuka lesz kéremszépen.
Sikerült be menekülnie a hínárosba, próbáltam emelni a botot, hátha meggondolja magát, és a nyílt víz irányába indul, onnan talán könnyebb lenne közelebb húzni.
Aztán elmúlt. Mármint az erő, a folyamatos húzás, rángatás. Elfáradt. Kijött ugyan a hínárból, de már nem indult el a nyílt víz irányába. Talán mégsem lesz akkora csuka, mint amekkorának tűnt a kapás alapján.
Lassan húztam magam felé, amikor megpillantottam a fejét. Nem akkora csuka. Nem is csuka.
Harcsa. Egy kis harcsa.

A gyönyörű jószág az ég felé tátotta a testéhez képest igen nagy száját ezzel jelezvén, hogy készen áll a szákolásra.
Egy jó kis haresz így a végére. Természetesen mindegyikük visszanyerte a szabadságát, had nőjenek még.
Hamarosan újra találkozunk.
Ahogy mondani szokták, a Keleti ad, és elvesz. Most adott. Igaz nem a legnagyobbjait mutatta meg. De adott.

K.Á.